Személyes kitérő

Alkalmat érzek arra, hogy a szokásos allergiákkal kapcsolatos, főként receptes bejegyzésektől kissé eltérjek.

Én is azok közé tartoztam, akik fogcsikorgatva várták tegnap este, hogy nyolcat üssön az óra. Bosszankodó mosollyal kellett konstatálnom, hogy a felvi is hozza a felsőoktatástól megszokott tempót (értsd etr, kurzusfelvétel, amikor semmi nem tölt be), így bő 5 perccel később nálam is megjelentek a pontok.  50 pontos volt a bejutási határ, így a magam 79 pontjával különösebb gond nélkül kerültem be a Fordító és Tolmács MA-ra, Szegeden. Őszintén megvallva, számítottam is rá, de azért az a biztos, ha a saját két szememmel látom az eredményeket, illetve nem csak magamért szurkoltam, hanem jó néhány barátomért is. Az örömöm, pedig sokszorozódott, mert mindenki bejutott oda, ahova szeretett volna.

Nem pusztán a dicsekvés és az öröm sarkallt arra, hogy megírjam ezt a posztot (bár őszintén bevallom, ezt sem tartom jelenleg utolsó szempontnak), hanem a tavalyi ponthatároknál megfogadtam magamnak, hogy jövőre leülök és nyugodtan hátradőlök egy képzeletbeli karosszékben, végigfuttatva az agyamban, hogy mit nyertem ezzel a kihagyott évvel. Aki ismer, az tudja, hogy tavaly ilyenkor egy törött ember voltam: kétségbeesett, haragos, kilátástalan és végtelenül szomorú. Nem tudtam ki vagyok, azt meg végképp, hogy mi tenne boldoggá. Szerencsére volt bennem annyi józan ész, hogy észrevegyem, az irány, amibe tartok rossz. Tanárira jelentkeztem, de némi önkritikával élve, azt kell, mondjam: Isten óvjon meg minden gyerkőcöt attól, hogy én tanítsam őket németre. Másképp kattog az agyam és bár értem és használok mindent, továbbadni csak nehezen tudom, ráadásul a lelkesedés minden szikrája nélkül. Felnőttekkel könnyebb ugyan, de a lelkesedésem itt is változatlanul hiányzik. Így, beadtam a jelentkezésemet tavaly, felvételiztem, majd a véglegesítést a diploma másolatának beküldésével már nem léptem meg. Egy percre sem bántam meg a döntésemet.

Mi volt akkor a gond? Két hónappal az államvizsgám után voltam, annak tudatában, hogy egy teljes év áll előttem, amit ki kellene töltenem valahogy és féltem ettől a valahogytól. Elhatároztam, hogy kihozom belőle a legtöbbet és úgy gondolom, ez sikerült is. Két hónap híján végigdolgoztam az évet, két munkahelyem volt ez alatt az idő alatt, mindkettő vendéglátásban, bár teljesen más beosztásban. Nem szerettem meg a vendéglátást, igaz voltak nagyon kellemes élményeim is, de a többség inkább bosszantó volt. Ennek ellenére, rengeteg személyiségformáló tapasztalatot nyertem. Szükségem volt arra, hogy emberek között legyek és hol könnyebb, hol nehezebb leckék árán tanuljak meg velük helyesen bánni és magamért harcolni. Nehezen ment a talpra állás, mint később kiderült, ezt megköszönhetem, az akkor még kezeletlen, allergiáimnak. Ami gondom még volt ez év elejére, az elszállt mikor belekezdtem a komoly diétámba. Hálás vagyok azért, hogy rájöttem a problémára és, hogy némi odafigyeléssel megszabadítottam magam sok kellemetlen órától.

Válaszolok arra, hogy tulajdonképpen mit is nyertem ettől az évtől: Önmagamat. Elememben vagyok, élvezem az életet, tudom miért érdemes harcolni és nem tervezem lustasággal elszúrni azt, értékelem az emberek mosolyát, a szép szavakat, a bókokat és a jó poénokat. Szerencsére elhagyott a ’bőgőmasina’ funkcióm, könnyebben fogom fel az életemet, és ha valami boldoggá tesz, akkor nem topogok a sarokban, hogy jó ötlet-e lépni érte vagy sem, hanem teszek érte, legfeljebb elszúrom. Megesik az ilyesmi, nem? ;) Ha valamivel többet nyerhetek, mint veszíthetek, akkor megéri a kockázatot.
Jobban vagyok, mint eddig valaha.

Elképesztően hálás vagyok a családomnak, akik minden állapotomban teljes vállszélességgel álltak mellettem. Hálás vagyok a barátaimnak, főként azoknak, akikkel a távolból sem vesztettük el egymást, vagy éppen még mélyebbre tudtuk szőni a barátságunkat. Anitának, akiben újonnan találtam őszinte barátra. Köszönöm a pofonokat az élettől, és azt, hogy megszabadultam olyan emberektől, akik fájdalmat és szomorúságot hoztak a mindennapjaimba, mert ez tanított meg csak igazán értékelni azokat az embereket, akik szeretnek és a maguk módján mindig támogatnak.

Tavaly aggódtam a jövőmön, most nem teszem. Bízom benne, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljes legyen az életem, ez, pedig tökéletesen elég.
Boldog vagyok és tudom, hogy az elmúlt évem minden egyes élménye szükséges volt ehhez. Azt hiszem erre mondják, hogy egy év alatt is meg lehet váltani a világot. :)