2017. február 6., hétfő

Amikor megrohamoznak az emlékek.

Nagyon tartalmas néhány nap áll mögöttem.

Úgy érzem sikerült megragadnom, hogyan kezdjem el építeni a karrieremet. Meglátni, mi az a járható út, amivel fejleszthetem magam. Kikerülni a mókuskerékből, amibe beleerőltettem magam és amivel ugyan sok pénzt lehet keresni, de mégis olyan értéktelenné tesz. Nem a munkakör miatt és nem azért, mert ne éreznék tiszteletet az emberek előtt, akik csinálják, hanem azért mert abba a közegbe nem illek bele. Nincs szükségem arra, hogy érzelmileg még jobban padlóra küldjem magam egy olyan dologért, ami szimplán nem éri meg.

Írtam már a friss jogsimról, most már elmondhatom, hogy életem első kicsit hosszabb útját egyedül is magam mögött tudom. Nyilván nem több száz km-ről beszélünk, de összességében jó hatvanról. Szuper délutánt/estét töltöttem Dóriéknál. Kikapcsolt és feltöltött. Útközben hazafele, pedig azon gondolkoztam, hogy mekkora szabadság ez az egész vezetés. Eszembe jutott, hogy hányszor gondolkoztam azon, miközben jártam vezetni, hogy szimplán feladom. Rengeteg kétségem volt. Képes vagyok rá? Nem veszélyeztetek másokat? Kell ez nekem? Sokáig nem akart úgy menni, mint ahogy szerettem volna és a szorongásaim csak még nagyobb akadályokat gördítettek az utamba. Most meg itt vagyok! Csinálom és még élvezem is, még ha nyilván a rutint, hogy ne bénázzak annyit, meg kell szerezni.

Aztán a szervezetem megint játszott velem egy csúnya tréfát. Ezúttal nem hagyott aludni durván 36 órán keresztül. Az első 24 órát még jól toleráltam, aztán kezdtem kicsit szédülni, a 28. óra körül kezdődött egy erősödő fejfájás, ami kitartott addig, amíg végre a szervezetem is kikapcsolt. Aludtam közel 12 órát, majd olyan migrénnel ébredtem (és "létezem" még most is), hogy minden bánt: a fény, a zajok, a szagok... igazából bármilyen nyersnek tűnik, de egész nap azt várom, hátha sikerülne hányni egyet, attól legalább átmenetileg csillapodna. Ebben a két napban most szerintem közel 10 liter folyadékot ittam, de nem használ. Az algopyrin is csak 1 órára mulasztotta el, marékszámra meg nem szedem.

Az alvásmentes éjszaka után termálfürdőbe mentünk bátyámékkal meg a barátnőjének a családjával. Reggel fél 8-kor indultunk. Én megesküdtem volna, hogy soha nem voltam a kiskunhalasi termálban, de még a létezéséről sem tudtam. Ebben a tudatban sétáltam be a medencetérbe, mikor körbenéztem és mellbe vágott a felismerés. Nagyjából 8 éves lehettem, mikor a nagymamámmal és az egyik unokabátyámmal plusz az ő akkori kurvaidegesítő barátnőjével ott jártunk. Fura élmény volt, mert rájöttem, hogy tulajdonképp sosem tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy akkor melyik fürdőben voltunk, hiszen a többi környékbeli helyen jártam már azóta, és egyik sem hasonlított erre. Maga a medencetér ugyanúgy néz ki, mint ca. 18 éve, nem hinném, hogy bármilyen komolyabb átalakítás, javítás lett volna, de őszintén szólva nem zavart. Kicsit fáradt voltam és rengeteg emlék meg élmény csapott meg. Valahogy nem is sikerült átadnom még a tesómnak sem, hogy ez most mennyit jelent nekem. Tudni kell, hogy a nagymamámmal közel álltunk egymáshoz, a 10. szülinapomon halt meg. A rengeteg érzelmet sikerült egy ponton valahogy teljes nyugalommá átültetnem. Megpróbálom ezt megragadni és elmesélni, bár nem vagyok biztos benne, hogy szavakba fogom-e tudni önteni. A termál medence egyik oldalán végig korlát van, a másikon három U alak van kialakítva beszerelt "ülésekkel". Én a korlátnál voltam, a medence legmélyebb részén. Megfogtam a korlátot és felfeküdtem hanyatt a vízre. Pont annyi hely volt a korlát és a víz között, hogy a fejemet neki tudtam támasztani a falnak, így a korlátra és a térre felette pont ráláttam, a füleim pedig már a vízben voltak. Azon gondolkoztam, hogy mennyire beleillene egy filmbe az ahogy láttam ott és akkor a világot. A korlát alján vízcseppek voltak,egészen pontosan 6 db vízcsepp,  a fülemben hallottam a víz morajlását, a távolabb úszó/ülő emberek mozgását. Néztem a tetőszerkezet vasgerendáit, az enyhén málló festéket rajta és furán reménykedtem, hogy azt nem festették le az elmúlt 18 évben. Mert akkor talán ő is emlékszik rám és a nagymamámra. Olyan érzés volt, mintha egy időkapszulába kerültem volna, egy kicsit megint a gondtalan 8 éves lehettem, aki a nagymamájával pancsol. Hálás vagyok ezért az élményért.