Life for Rent

Ez lenne az ÉLET

Csodálom azokat az embereket, akik idejekorán már látják nagy vonalakban az életüket, tudják, mit szeretnek és tudnak célirányosan menni és dolgozni az álmaikért. A rengeteg munka mellett van bennünk egy hatalmas adag tűz és elszántság. Márpedig ez a tűz és elszántság a kulcsa mindennek. Ugyanakkor pont ezt hiányolom a saját életemből egy ideje. Nem tudom hol vagy pontosan mikor csúszott félre, csak azt tudom, hogy meg szeretném találni. A kérdés már csak az, hogy hogyan?!

Hosszú-hosszú idő után tavaly decemberben éreztem először azt, hogy sínen van az életem. Itt vagyunk durván 2 hónappal később és szétpukkant az örömlufi. Kicsit szürreális ugyan az érzés, de nem vagyok padlón. Tanácstalan vagyok, ez tény, de nincs komoly mélyrepülés. Elmúlt éjjel hajnalban kellett kelnem, és ahogy feküdtem az ágyban, kinyomva az első ébresztőmet a megszokott 5-ből, tökéletesen ébernek éreztem magam. Abban a sötét csendben tisztán megfogalmazódott bennem, hogy minden döntésem, ami a mostani nem túl rózsás élethelyzethez vezetett, helyes volt. Elcsépelt, de igaz, hogy ettől az egyik szemem sír, a másik nevet. Igaz, hogy még a nevetés is enyhén ironikus, de lássuk be, az élet is az.

Az első és nagyon komoly dolog, amivel szembe kell néznem a multis lét. Decemberben jöttem el egy multitól, ahol bár a világ legjobb csapatával dolgozhattam együtt, a főnökség és a túlórák ellehetetlenítették az egészet. Az életem nem állt másból, mint munkából, főzésből és alvásból. A húszas éveim durván közepén ez nem perspektíva. Januárban tehát kezdtem egy nagyobb, nevesebb multinál, ahol jobb a fizetés, fix a munkaóra, de lelketlen és mérhetetlenül unalmas a munka, nem beszélve a teljes fejetlenségről betanítás szintjén. Ezen felül, pedig úgy érzem, hogy bekerültem olyan emberek közé, akiket az életem minden eddigi szakaszában kerültem (volna). Még ott vagyok, de tudatosan és fél lábbal már kifelé sétálok ebből.
Azonban nem tudom azt mondani, hogy sajnálnám az előző munkahelyet, vagy bánnám, hogy váltottam, még ha nem is sikerült elsőre jobb helyre jönnöm. De elnézve a második multit, amihez szerencsém van, nem tudom, hogy ez nekem egyáltalán perspektíva-e. Be kell látni, hogy a fizetések magasabbak alapvetően és mivel most indulok neki az életnek és gyűjtögetésnek, ez nem mellékes. De mit fog mindehhez szólni a 10 évvel későbbi önmagam?! Hol fejlődök és érek el sikereket? Mert egy multin belül nem sok mozgás van. Pozíciókban esetleg, ha nagyon túrsz teamleader lehetsz, talán még egy kissé feljebb is kerülhetsz…de miért tenném ezt ott, ahol nem vagyok boldog és ahol a munka egy fikarcnyit sem tud motiválni, mert nem érzel benne semmi kihívást vagy csak egy minimális kreativitást. Egy szám vagy, lehúzod a kis badge-d minden nap, minden szükséges kapunk, ajtón, liften és a neved helyett az ID-val mutatkozol be, hiszen az kell csak. Nem individuum vagy, hanem egy nagy, elcseszett rendszer apró, számozott eleme. Felkelsz hajnalban és betegen bebotorkálsz az irodába, mert a rendszer nem ad fizetést, ha nem az adott gépek egyikén keresed fel azt a honlapot, ahol az óráidat be kell vinned a rendszerbe, aztán benyeled, hogy az információk jelentős részét rosszul kapod és elrontasz dolgokat. Mert honnan kellene tudnod? De hát egy vagy a sokból, maradni sem akarsz, minek a felhajtás?! Így telnek a napok, hetek, hónapok és vársz, hogy jobb legyen…de nem lesz az.

A magánéletem is teljes csavaron esett át. Egészen kellemesen megszoktam a magányt, majd jött egy kedves úriember és berobbantunk egymás életébe. Ő a nagyon kevés, nagyon jó emberek egyike, akiket meg kell becsülni az életben. A sors vagy az élet iróniája, hogy rá kellett jönnünk, hogy sajnos egyikünk sem lett szerelmes. A rengeteg jó dolog mellett, valami nem akart összeállni. Így elengedtük egymást párkapcsolati téren. Nagyon sok rossz tapasztalatom volt férfiakkal és igazán hálás vagyok Neki, hogy rácáfolt erre. Többet senkitől nem lehet elvárni sem, mint amit ő tett. Nagyon szép emlékekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam ebben a rövidke időben. Eszembe jutott viszont DIDO: Life for Rent c. száma, ez valahogy teljes egészében leírja a mostani élethelyzetemet. Plusz azt is, hogy mennyi mindent könnyelműen eldobunk, ahelyett, hogy megtanulnánk dolgozni és javítani az élethelyzeteinken vagy emberi kapcsolatinkon. Ami tudom, erősen szembemutat mindazzal, amit eddig felvázoltam. De ettől még igaz. Türelmetlenek vagyunk. Elfelejtjük, hogy a sikerhez idő kell és sok munka. Elfelejtjük azt is, hogy a sok csalódás és okozott fájdalom felépít egy védelmi rendszert és nem tudunk már olyan őszintén és könnyen szeretni, mint fiatalon, naivan. Bármilyen csodás és tiszta is volt az. Sürgetjük és pörgetjük az eseményeket, mert azt hisszük így a helyes, hiszen az egész világ rohan, mi hogy szánhatnánk időt valamire, ami talán nem is működik?! Mert bizony, ne hazudjunk magunknak, általában ez az a gondolat, ami megbújik emögött, bármennyire ritkán valljuk is be magunknak. Minden apró gesztust hajlamosak vagyunk jelnek venni és kicsit feljebb venni a védelmi pajzsot. Pedig emberek vagyunk, rossz napokkal, rossz érzésekkel, amik akaratlanul is lecsapódnak más embereken, méghozzá legtöbbször azokon, akik a legközelebb állnak hozzánk. 

Mindezek ellenére nincs baj, talán. Csak újra kell tervezni, ismét... és ez pokoli nehéz.