Új év, új remények. Ez baromság.
Láttatok már hagyományos szőlőprést működés közben? Beletöltöd a leszedett fürtöket, majd odaállítasz egy erős embert, aki elkezdi húzni a kart. Minden húzással egyre több szőlőszem préselődik szét, az értékes nedű és a sallang törköly szétválik, a prés pedig fokozatosan ürül.
Azt gondolom, hogy az életünk is így valahogy működik. A húzásokat a présen betudhatjuk az éveinknek és ha jól éltük az életünket, akkor valami értékes is marad utánunk. (Persze a törkölyből is lehet pálinkát csinálni, de annál kevés undorítóbb dolog van. Just sayin') A présnél nem az számít, mennyit rántasz rajta, hanem, hogy milyen ütemesen és mekkora erővel húzod. Ez az életre is több, mint igaz. Számolgathatod hol tartasz, közben meg észre sem veszed, hogy az életed prése üresen halad. Mégis ragaszkodunk a korunkhoz, és a naptári évekhez. Miért? Mert ettől lesz a halandó létünk kézzel fogható. A sok terv, újévi fogadalmak és minden, amit tervezünk így kap keretet. Azt gondoljuk az idő változtat majd az életünkön. Ez pedig hatalmas ostobaság. Persze, jó dolog néha megállni és szemlélődni mit értünk el, vagy szembesülni a hibáinkkal, de valahol érdemes lenne tisztáznunk magunkkal, hogy nem ez számít, hanem a tetteink.
Tudjátok mit tettem az elmúlt évemben? Dolgoztam, tanultam, szórakoztam, de legfőképpen küzdöttem magamért.
Tudjátok mit NEM csináltam az elmúlt évemben? Éreztem.
Ez nemrégiben tudatosult bennem. Nyitottabb vagyok az emberek felé, de tényleg közel nem engedtem magamhoz senkit. Üresnek érzem a lelkem és ez ijesztő. Ez valahogy úgy működik nálam, hogy kinyitok egy ablakot, várom hogy beszálljon egy csicsergő madárka, de mielőtt beröppenhetne rájövök, hogy a madarak nem aranyosak, csipkednek és vírusokat terjesztenek, így hát rávágom az ablakot. A madár koppan, én meg sajnálkozok.
Ezen fogok változtatni, de ez sem újévi fogadalom, csak terv. Ha már itt vagyok, tervekből meg elképzelésekből akad bőven, szóval lesz mit tennem továbbra is.
Találó hasonlat, és hát a törköly valóban egy borzalom.
VálaszTörlésHa belegondolok, olyan igazán mély érzéseim már nekem sincsenek, és egyre inkább tudatosult bennem, hogy bármennyire közel is engedek magamhoz embereket, függetlenül attól, hogy végül megsebeznek-e (meg fognak, legfeljebb túl tudok lépni rajta), végső soron úgyis mindig egyedül leszek.
Viszont igazán nyitni nehéz. Onnantól, ha az ember így már megsérült, mindig az lesz. És valahol persze igazságtalan az újonnan érkezőkkel szemben, hogy korábbi csalódások miatt elzárkózik az ember eleve előlük. Nem tudom, van-e jó megoldás.
Apropó, boldog új évet :)
Neked is nagyon boldog új évet! :)
TörlésBiztos, hogy nincs jó megoldás. Kérdés, hogy mit félünk jobban kockáztatni. Én biztos vagyok abban, hogy nem szeretnék évek múlva, egyedül arra ébredni, hogy "tényleg rosszabb lett volna kockáztatni?". A baj csak az, hogy még nem tudom hogy jutok el odáig. :) Nem azt mondom, hogy ez bölcs dolog, de élhetőbb hosszú távon. Aztán ki tudja... :)
Azzal meg nincs baj, hogy egyedül vagyunk/ leszünk, csak magányosak ne legyünk közben.
Jogos, a csalódásokból úgyis mindig feláll az ember, és hiba volna úgy élni, hogy az ember mindent fél megtenni, ami boldogabbá tehetné, csak mert "mi van, ha rosszul sül el". Szerintem eleve az ember idővel könnyebben túlteszi magát dolgokon, legalábbis magamon azt látom - kérdés, hogy ez megint nem azt jelenti-e, hogy azért, mert már nem is élem magam bele semmibe azzal a kezdeti lelkesedéssel.
VálaszTörlésHogy hogyan jutunk el odáig, arra nézve meg azt hiszem, nincsen általános szabály :)