Elengedtem néhány olyan embert, akit nem gondoltam volna, hogy el fogok, de elfogyott az energiám miközben indokolatlanul ütköztem újabb és újabb falakba. Mikor azt érzem, hogy számomra fontos emberek nem tudják értékelni azt aki vagyok és akire büszke vagyok, akkor be kell látnom, hogy nincs már mihez ragaszkodni, mert csak magamnak ártok. Már megvan az energiám, hogy ne kínozzam magam másokért. Kicsit keserédes érzés.
Egyébként, hol a határa az egészséges önzésnek? Mert én túlléptem azon, amit korábban határnak gondoltam és meglepően jól érzem magam ettől. Természetes, hogy a családom és az őszinte, szoros barátságaim továbbra is prioritást élveznek, ők nem kérnek tőlem olyat, amivel ártani akarnának nekem és amiben tudok, segítek nekik, kiállok értük és mellettük, ezen nem változott semmi és nem hiszem, hogy bármi tudna ezen változtatni(leszámítva a zombiapokalipszist, de a zombiapokaliszisek már csak ilyenek...).
Akik azonban ezen a képzeletbeli dobozon kívül esnek, azok - egyszerűen megmondva - így jártak. Megteszem azt, amiről a nagy könyvek mesélnek és ÉN állok az első helyen. Lehetne érte bűntudatom, de miért legyen? Ez nem arról szól, hogy másoknak tudatosan és szándékosan ártok. Nem élvezem és nem keresem, hogy hol tehetnék keresztebe másoknak. Viszont, ha tudom nekem mi kell és miért, akkor mások kedvéért nem mondok le róla. Ha falnak megyek, a saját kedvemért törtem be a fejem és ez fontos szempont, még ha nevetségesnek is tűnhet első olvasatra. Mindez, pedig nem egy elhatározás, hanem észrevétel. Ilyen szempontból elfigyelgetem már a saját életemet egy ideje és most jutottam el a tudatos kimondás fázisáig. Rosszabb ember lennék ettől? Nem hiszem, ha pedig mégis, akkor kegyetlen őszinteséggel azt kell mondjam: nem is érdekel. Mindenki magáért tud elsősorban tenni és önmagával tölti a legtöbb idejét.
A nagyon nagy változásokat, jobban mondva azok "manifesztálódását", azt hiszem a mesterképzés megkezdése hozta meg. Elkezdtem a képzést és sejtettem, hogy tetszeni fog, elvégre nem véletlen jelentkeztem ide, de álmomban nem gondoltam volna, hogy élvezni fogom szinte minden percét. Rengeteg munkám és energiám van benne, de elememben vagyok, helyben vagyok. Hajtok, mert a lehető legjobb és legtöbb megszerezhető tudással akarok innen kikerülni. Apropo, komolyan nekikezdtem a harmadik idegennyelvemnek is.
Azt mondják, hogy az embernek arra van ideje, amire szakít, sokáig hülyeségnek tartottam, most azt látom, hogy ez is igaz. :) Több dolgot viszek párhuzamosan, mint előtte bármikor és jut időm szórakozásra is. Időnként kicsit lemerül az elem, akkor pedig pihenni kell, de az sem okoz gondot.
Ami, pedig apróságnak tűnhet, de akik ismernek tudják, hogy nálam ez mégsem az: az eső már nem a legjobb barátom. Évekig élveztem, ha ömlött az eső, akár napokig is, egy ideje már ez is elpárolgóban van. A viharokat továbbra is szeretem, az eső kopogását egyenesen élvezem, de a szürke ég már nem derít mosolyra. A kellemes, enyhe napsütés annál inkább.
A képen egy olyan hely látható, ahol az ember fel tud töltődni, múlt héten barátokkal időztünk el néhány órát a szabadban.
