Herzzerreißend
intim.
Történt már veletek, hogy pont akkor hullott a
lábatok elé egy hópihe, mikor a télre gondoltatok? Valahogy így vagyok ezzel a
könyvvel most.
A történet röviden:
Herrn Jules és Alice egy idős házaspár, megszokott
napi rutinnal és csipkelődéssel. A történet reggele úgy indul, mint minden nap.
Alice a kávé illatára ébred, amit reggelente a férje készít el, majd kibújik az
ágyból és nekilát a reggeli rutinnak. Hamarosan észreveszi, hogy a férje éppen
csak percekkel korábban távozott az élők sorából. Tudja, hogy hívnia kellene a
fiát és az orvost, intézni a temetést, de képtelen rá. Nem is igen tudja
felfogni, hogy az utolsó olyan reggelét éli, amikor a férje kávéját ihatja.
Tompán, szinte fel sem fogva az eseményeket úgy dönt, hogy ezt a napot még
együtt töltik, hiszen rengeteg mondanivalója van Jules-nek. Napközben, aztán
megjelenik David, az autista „szomszéd” fiú is, akivel Jules minden nap pontban
10-kor sakkozik. David aztán édesanyja gondjai miatt, a nap jelentős részét az
idős házaspár otthonában tölti. Tudja, hogy Jules halott, furamód megható,
ahogy ennek fényében úgy búcsúzik tőle, hogy engedi nyerni a játszmában – amit
tulajdonképpen persze már egyedül játszik. Akaratlanul is segít Alice-nek a
jelenlétével. A nő mély őszinteséggel mesél el olyan dolgokat a halott
férjének, amik évtizedekig nyomasztották, vagy hoz fel olyan elfeledettnek hitt
emlékeket, amik megmelengetik a szívét. Szívbemarkoló búcsú egy olyan embertől,
akivel 50 évet töltött együtt.
Bármennyire is életidegennek, sőt elsőre talán
betegesnek is tűnik az egész helyzet, érdemes elolvasni, mert az írónő oly
módon tálalja a történetet, hogy az utolsó oldalon már azt kívánod, hogy
mindenkinek adasson meg ez a fajta búcsú és szeretet.
A regény hangulata megrendítően bensőséges, mindezt
úgy, hogy mellőzi az összes elképzelhető klisét. A húszas éveim elején járva,
nem is igazán tudom teljességgel átélni mindazt, amivel ez 92 oldal
megajándékozta az estémet.
Sikerült nagyon a saját életemre levetítenem a történetet, úgy hogy talán a
lehető legmesszebb áll a kettő egymástól, hogy ez a jó könyv ismérvét takarja-e
vagy az én túl élénk belső világomat, azt nem tisztem megítélni.
Kicsit beleillik a célkitűzésembe, mely szerint, igyekszem nem haraggal
gondolni azokra az emberekre, akik összetörtek és bántottak. Nem azért mert
annyira nagylelkű lennék, hanem mert ez engem emészt, nem azt, aki okozta. Meg
kellett bocsátanom magamnak is, hogy nem álltam ki magamért, mikor senki nem
volt, aki kiálljon értem. Hagytam, hogy lassan, apránként összetörjenek, mikor
felállhattam volna, hogy elsétáljak…de az ember mindig utólag bölcs. Legalább
tanultam belőle! Azt mindenképp, hogy hű maradjak a céljaimhoz, az álmaimhoz és
sose tévesszem szem elől a saját értékeimet, bárki, bármit tesz vagy mond, még
ha ez első olvasatra talán nagyképűen is hangzik. Az élet keserű fintora, hogy
megbocsátottam annak, aki a legjobban bántott, aztán már teljesen más
körülmények között, de újra pofára ejtett. Ebből aztán megint okultam, hogy
van, amikor eljön az a pillanat, hogy már nincs értelme energiát fektetni abba,
hogy olyan almát fényesítsünk, ami belül úgyis rohadt. Amint a nagy munka
elvégeztével, jóízűen beleharapnál, úgyis rájössz.
Hálás vagyok ennek a könyvnek, hogy sikerült
előcsalnia belőlem ezeket a gondolatokat. Hónapok óta foglalkoztattak már, de
sosem tudtam testet adni nekik. Most letisztultnak érzem.
Talán attól különösen szép, hogy azt hiszem,
lényegében helyben vagyok. Olyan célok felé tartok, amik motiválnak. Olyan
család és barátok vesznek körül, akik meghitté varázsolják az apró örömöket is
az életemben. Határozottan és nyílt szívvel tekintek a jövőm felé és
akármennyire is bolondság vagy sem, de úgy hiszem minden valahogy okkal történt,
és vezetett ide. Így nincs mit bánni, és nincs miért aggódni, „csak” élni kell.
