Ma viszont a naaaagy melegek ellenére is igényem volt mozgásra, szóval amikor már kezdett esteledni biciklire ültem és letekertem pár kilométert. Van a falu mellett egy betonút, ami egy tanyához vezet ki. Hangulatos végig, így erre tekertem. Nem kifejezetten fáradtam el a végére, de ez nyilván annak is a függvénye, hogy egyedül mentem és kényelmes tempót diktáltam. Nem az volt a lényeg, hogy gyorsan letekerjem, hanem hogy jól érezzem magam és mozogjak közben. Sikerült.
Nem egész félúton megláttam, hogy a távolban valami átfut előttem. Biztos egy kutya, gondoltam. Pár másodperccel később megint. Vöröses volt. P*csába. Biztos egy veszett róka. (Nem tudom miért, nekem régóta van egy ilyen kósza hülyeségem, hogy rettegek attól, hogy veszett rókával találkozzak.) Mivel azonban még félúton sem voltam, így nem állt szándékomban visszafordulni sem és mivel a szemem sem feltétlen a legjobb egy ideje, hát reménykedtem... Nem hiába, mert hamar rájöttem, hogy ezzel a mozgással nem lehet más, mint egy jól megtermett nyúl. Tapsihapsi, pedig nyilván nem volt bátor, így hamar befutott az egyik közeli szántóföldre, így azért megálltam és lőttem róla egy távoli képet, mielőtt továbbindultam.
A vihar elég jól elkerült minket, mint eddig még nagyjából egész nyáron mindig, viszont hazafele úton itt volt az előszele. Szeretem mikor borul az ég, gyönyörűek olyankor a felhők és van benne valami felszabadító. Azt hiszem a viharokban mindig a vadságot szerettem, azt a fékezhetetlen erőt, amivel érkeznek és amivel tépik a fákat és ami tökéletesen felfrissít mindent és mindenkit. A nyári viharok a legelragadóbbak ilyen szempontból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése