Free

Vannak tisztulófázisaim. Azok az idők, amik a nagyon kuszák után jönnek és pont egy ilyen lenyugvó időszakomban vagyok.

Kissé olyan szellemben teltek az elmúlt hónapjaim, hogy céltalannak láttam mindazt, amit csináltam. Mindig volt, egy "még ezt megcsinálom és..." és tulajdonképp nem lett semmi. Nem jutottam előrébb, mert nem tudtam hova tartok. Megakadtam, mentálisan és érzelmileg is, viszont idő kellett, hogy tisztában legyek ezzel. Túlhajtottam és büntettem magam. Megint. A saját blokádjaim, a saját köteleim, nem mások aggatják rám.

Elég volt.

Részben tudom, részben, pedig sejtem, hogy ki vagyok és az a célom, hogy feltárjam a végleteimet. Mélyre fogok ásni és meg fogom mutatni a legbensőbb énemet magamnak és a világnak. Feloldom a gátjaimat, mindegy mibe kerül. Magamért. A felsorolható néhány célom mellett ez a legfőbb a következő időkre.
Nincsenek illúzióim, ez az elhatározás még a semminél is kevesebb a megvalósításhoz, de azt érzem, hogy egy burokban vagyok és csak néha nyúlok ki belőle, aminek a környezetem legfeljebb a szelét érzi. Ez így nem élet. Nem olyan, amire vissza akarok emlékezni évek múltán. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy így hagyjam eltelni a napjaimat.
Az életemben eddig mindig a legkeményebb dolgok formáltak jobb irányba.

Azoktól, akiket közel érzek magamhoz ugyanezt a visszajelzést kapom. Tönkreteszem magam és túlaggódom az életet. Édesanyám mantrája a számomra "szarnibele", van amin úgysem lehet változtatni. Egy számomra nagyon kedves barátom, pedig a "Take it easy!" mondatot súgja gyakran a fülembe. Igazuk van.

Ideje tenni érte.