breathe

Láttam a minap egy videót, ami a boldogságról szólt. Dóri linkelte. Sok igazságot mondott el benne a nő, köztük a legalapvetőbbet, mégpedig azt, hogy rajtunk áll mit látunk meg egy átlagos napon, és hogy mely érzelmeket engedjük ténylegesen eluralkodni magunkon.

Én ebből azt szűrtem le, hogy ezen még van mit gyakorolnom, mert akadnak olyan napok mostanában, amikor a lényeges gondolataimat is nehéz egy adott mederbe terelnem. Kicsit azt érzem, hogy bárhová fordulok az utóbbi időben egy bitch slap vár az élettől. Nagyon ki akarok ebből lépni, de ehhez magammal kell szembenéznem. Felesleges eltitkolnom, hogy sokkal mélyebben érző ember vagyok, mint amit a külvilágnak mutatok. Nehezemre esik felszabadulni. Írtam már korábban, hogy elő akarom bányászni és megmutatni azt az elvetemült énemet, ami legbelül lakozik. Nem tudom hány réteg van már felette, de hámozom, sőt hámoznám erősebben, csak valahogy úgy tűnik az átlagosnál is több az akadály jelenleg az életemben. Félreértés ne essék, nem éhezem, dolgozom, egyetemre járok, a családom egészsége rendben van és vannak barátaim, sőt még szórakozni is eljárunk néhanapján. Ezekért hálás vagyok, sok ember a töredékéért is oda adná a fél karját, tudom. Lehetne sokkal rosszabb sorsom, amelyek mellett a jelenlegi gondjaim eltörpülnének. Ez viszont csupán egy ténymegállapítás, amitől nem vonulnak el a felhők a fejem felől és nem szűnnek meg csettintésre a gondjaim.

Mindennek a kulcsa az egészséges önbizalom. Szakmában, idegenekkel szemben legtöbbször szemrebbenés nélkül eladom magam, nem kérdőjeleznek meg, ami a pókerarcomnak köszönhető, pont annak, amivel az érzelmeimet is leplezni tudom. Mikor, azonban fordul a kocka és az emberi kapcsolataimról van szó, elpárolog az önbizalmam. Megkérdőjelezem magam, sok téren a létjogosultságomat is. A baj ezzel az, hogy ezt sugallom a külvilág fele is, amit sógorostul kapok vissza az élettől. A férfiak terén ez fokozottan igaz. Két éve nem vagyok képes kialakítani egy normális, tartalmas kapcsolatot, előtte is inkább csak az illúziója volt meg. Egy kezemen meg tudom számolni hány férfi keltette fel komolyabban az érdeklődésemet azóta, és még kevesebb az, akikkel haladt is komolyabban a dolog. Így vagy úgy, de mind fájdalmat okozott nekem. Most viszont ott tartok, hogy nem is hiszem, hogy belemennék egy kapcsolatba, mert elvesznék benne. Nem lennék önmagam. Túlságosan is needy vagyok. Szeretetre vágyom, arra, hogy egyszer ne én legyek az, akinek fontosabb a másik, hanem egyenlő partnerre találjak, aki meg akar ismerni és képes értékelni azt az embert, aki vagyok. Olyan ember, aki nem téveszti össze a szívemet egy stresszlabdával, amit utána szemrebbenés nélkül vág egy sarokba. Szeretnék valakinek az a személy lenni, aki telefont ránt, hogy megkérdezze egyben hazaértem-e, vagy csak azért keressen meg, mert be akar számolni valami apró örömről vagy esetleg csak a hangomat akarja hallani. Őszinteséget akarok. Valaki mellett ébredni. Azt, hogy éjjel arra ébredjek, hogy átölelnek, hogy érezzem a szuszogását a nyakamon. Azt, hogy elfogadja a szeretetemet és egyszer az életben ne érezzem azt, hogy sok vagyok, ha kiadom magamból az érzéseimet, ne kelljen állandóan azzal küzdenem, hogy visszafogjam magam. Legfőképpen, pedig felhőtlen őszinte nevetéseket.

De ne aggódjatok, lemászok a kipukkadt lufimról és rájövök, hogy nyilvánvalóan valahol bennem van a hiba, hogy nem találom azt az embert, aki ezt meg tudja adni, és akivel ezek mellett a kémia is stimmel. Illetve rájövök, hogy tudom, mit akarok a jövőmben és abba nem fér bele jelenleg, hogy kapcsolatot alakítsak ki, mert senkiért nem mondok le a terveimről és nem tudom, mennyire tudnám a saját vagy bárki más szívét összetörni megint. Sajnos nem tudom, hogy hiszek-e még egyáltalán abban, hogy ez komolyan változni fog valaha is.

Tegnap este felbukkant egy ember a múltamból, aki már egyszer pofára ejtett és ha hagytam volna, gond nélkül megtette volna megint, mindenesetre próbálkozott vele komolyan. Ez a vonat már elment, szerencsére. Ezt neki is megmondtam. Bár vajon ez az egész szituáció mit árul el rólam? 

Az egészségem sincs rendben, lehet ezért a mélypontok is, vagy legalábbis ezért mélyebbek megint. Kiábrándító, hogy közel 4 hete járok, eddig, teljesen értelmetlenül orvosokhoz.

Azzal is szembe kellett néznem, hogy nem tudok segítséget kérni. Még azoktól is nehezen megy, akik nagyon közel állnak hozzám (család, legjobb barátok), a többiről nem is beszélve. Pedig most ideje bevallanom, hogy szükségem van rá. Arra, hogy tudjak beszélgetni: komolyan, őszintén. Arra, hogy megöleljenek és érezzem, hogy szeretnek és adhassak a szeretetemből. Nem tudom, mennyire vagyok jó barát. Generell sem tudom, de az utóbbi időben végképp. Viszont most arra van szükségem, hogy mindegy mekkora fasz vagyok néha, ne fordítsanak hátat azok, akik számítanak.

Belegabalyodtam a saját hálómba.

Ennek már nagyon ki kellett szabadulnia belőlem.