Ez lenne az ÉLET
Csodálom azokat az embereket, akik idejekorán már látják
nagy vonalakban az életüket, tudják, mit szeretnek és tudnak célirányosan menni
és dolgozni az álmaikért. A rengeteg munka mellett van bennünk egy hatalmas
adag tűz és elszántság. Márpedig ez a tűz és elszántság a kulcsa mindennek.
Ugyanakkor pont ezt hiányolom a saját életemből egy ideje. Nem tudom hol vagy
pontosan mikor csúszott félre, csak azt tudom, hogy meg szeretném találni. A
kérdés már csak az, hogy hogyan?!
Hosszú-hosszú idő után tavaly decemberben éreztem először
azt, hogy sínen van az életem. Itt vagyunk durván 2 hónappal később és
szétpukkant az örömlufi. Kicsit szürreális ugyan az érzés, de nem vagyok
padlón. Tanácstalan vagyok, ez tény, de nincs komoly mélyrepülés. Elmúlt éjjel
hajnalban kellett kelnem, és ahogy feküdtem az ágyban, kinyomva az első
ébresztőmet a megszokott 5-ből, tökéletesen ébernek éreztem magam. Abban a
sötét csendben tisztán megfogalmazódott bennem, hogy minden döntésem, ami a mostani
nem túl rózsás élethelyzethez vezetett, helyes volt. Elcsépelt, de igaz, hogy
ettől az egyik szemem sír, a másik nevet. Igaz, hogy még a nevetés is enyhén ironikus,
de lássuk be, az élet is az.
Az első és nagyon komoly dolog, amivel szembe kell néznem a
multis lét. Decemberben jöttem el egy multitól, ahol bár a világ legjobb
csapatával dolgozhattam együtt, a főnökség és a túlórák ellehetetlenítették az
egészet. Az életem nem állt másból, mint munkából, főzésből és alvásból. A
húszas éveim durván közepén ez nem perspektíva. Januárban tehát kezdtem egy
nagyobb, nevesebb multinál, ahol jobb a fizetés, fix a munkaóra, de lelketlen
és mérhetetlenül unalmas a munka, nem beszélve a teljes fejetlenségről betanítás
szintjén. Ezen felül, pedig úgy érzem, hogy bekerültem olyan emberek közé,
akiket az életem minden eddigi szakaszában kerültem (volna). Még ott vagyok, de
tudatosan és fél lábbal már kifelé sétálok ebből.
Azonban nem tudom azt mondani, hogy sajnálnám az előző munkahelyet, vagy bánnám, hogy váltottam, még ha nem is sikerült elsőre jobb helyre jönnöm. De elnézve a második multit, amihez szerencsém van, nem tudom, hogy ez nekem egyáltalán perspektíva-e. Be kell látni, hogy a fizetések magasabbak alapvetően és mivel most indulok neki az életnek és gyűjtögetésnek, ez nem mellékes. De mit fog mindehhez szólni a 10 évvel későbbi önmagam?! Hol fejlődök és érek el sikereket? Mert egy multin belül nem sok mozgás van. Pozíciókban esetleg, ha nagyon túrsz teamleader lehetsz, talán még egy kissé feljebb is kerülhetsz…de miért tenném ezt ott, ahol nem vagyok boldog és ahol a munka egy fikarcnyit sem tud motiválni, mert nem érzel benne semmi kihívást vagy csak egy minimális kreativitást. Egy szám vagy, lehúzod a kis badge-d minden nap, minden szükséges kapunk, ajtón, liften és a neved helyett az ID-val mutatkozol be, hiszen az kell csak. Nem individuum vagy, hanem egy nagy, elcseszett rendszer apró, számozott eleme. Felkelsz hajnalban és betegen bebotorkálsz az irodába, mert a rendszer nem ad fizetést, ha nem az adott gépek egyikén keresed fel azt a honlapot, ahol az óráidat be kell vinned a rendszerbe, aztán benyeled, hogy az információk jelentős részét rosszul kapod és elrontasz dolgokat. Mert honnan kellene tudnod? De hát egy vagy a sokból, maradni sem akarsz, minek a felhajtás?! Így telnek a napok, hetek, hónapok és vársz, hogy jobb legyen…de nem lesz az.
Azonban nem tudom azt mondani, hogy sajnálnám az előző munkahelyet, vagy bánnám, hogy váltottam, még ha nem is sikerült elsőre jobb helyre jönnöm. De elnézve a második multit, amihez szerencsém van, nem tudom, hogy ez nekem egyáltalán perspektíva-e. Be kell látni, hogy a fizetések magasabbak alapvetően és mivel most indulok neki az életnek és gyűjtögetésnek, ez nem mellékes. De mit fog mindehhez szólni a 10 évvel későbbi önmagam?! Hol fejlődök és érek el sikereket? Mert egy multin belül nem sok mozgás van. Pozíciókban esetleg, ha nagyon túrsz teamleader lehetsz, talán még egy kissé feljebb is kerülhetsz…de miért tenném ezt ott, ahol nem vagyok boldog és ahol a munka egy fikarcnyit sem tud motiválni, mert nem érzel benne semmi kihívást vagy csak egy minimális kreativitást. Egy szám vagy, lehúzod a kis badge-d minden nap, minden szükséges kapunk, ajtón, liften és a neved helyett az ID-val mutatkozol be, hiszen az kell csak. Nem individuum vagy, hanem egy nagy, elcseszett rendszer apró, számozott eleme. Felkelsz hajnalban és betegen bebotorkálsz az irodába, mert a rendszer nem ad fizetést, ha nem az adott gépek egyikén keresed fel azt a honlapot, ahol az óráidat be kell vinned a rendszerbe, aztán benyeled, hogy az információk jelentős részét rosszul kapod és elrontasz dolgokat. Mert honnan kellene tudnod? De hát egy vagy a sokból, maradni sem akarsz, minek a felhajtás?! Így telnek a napok, hetek, hónapok és vársz, hogy jobb legyen…de nem lesz az.
A magánéletem is teljes csavaron esett át. Egészen
kellemesen megszoktam a magányt, majd jött egy kedves úriember és berobbantunk
egymás életébe. Ő a nagyon kevés, nagyon jó emberek egyike, akiket meg kell
becsülni az életben. A sors vagy az élet iróniája, hogy rá kellett jönnünk,
hogy sajnos egyikünk sem lett szerelmes. A rengeteg jó dolog mellett, valami
nem akart összeállni. Így elengedtük egymást párkapcsolati téren. Nagyon sok
rossz tapasztalatom volt férfiakkal és igazán hálás vagyok Neki, hogy rácáfolt
erre. Többet senkitől nem lehet elvárni sem, mint amit ő tett. Nagyon szép
emlékekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam ebben a rövidke időben. Eszembe
jutott viszont DIDO: Life for Rent c.
száma, ez valahogy teljes egészében leírja a mostani élethelyzetemet. Plusz azt
is, hogy mennyi mindent könnyelműen eldobunk, ahelyett, hogy megtanulnánk
dolgozni és javítani az élethelyzeteinken vagy emberi kapcsolatinkon. Ami
tudom, erősen szembemutat mindazzal, amit eddig felvázoltam. De ettől még igaz.
Türelmetlenek vagyunk. Elfelejtjük, hogy a sikerhez idő kell és sok munka. Elfelejtjük
azt is, hogy a sok csalódás és okozott fájdalom felépít egy védelmi rendszert
és nem tudunk már olyan őszintén és könnyen szeretni, mint fiatalon, naivan.
Bármilyen csodás és tiszta is volt az. Sürgetjük és pörgetjük az eseményeket,
mert azt hisszük így a helyes, hiszen az egész világ rohan, mi hogy szánhatnánk
időt valamire, ami talán nem is működik?! Mert bizony, ne hazudjunk magunknak, általában
ez az a gondolat, ami megbújik emögött, bármennyire ritkán valljuk is be
magunknak. Minden apró gesztust hajlamosak vagyunk jelnek venni és kicsit
feljebb venni a védelmi pajzsot. Pedig emberek vagyunk, rossz napokkal, rossz
érzésekkel, amik akaratlanul is lecsapódnak más embereken, méghozzá legtöbbször
azokon, akik a legközelebb állnak hozzánk.
Mindezek ellenére nincs baj, talán. Csak újra kell tervezni,
ismét... és ez pokoli nehéz.